Fut az idő, a fák nőnek,
nem akarok semmit tőled,
változnak a korok, tudod,
utánad én rég nem futok.
Elszálltak az évek végleg,
mikor csodáltalak téged,
látod, mindegy mit csinálunk,
múlandó a mi világunk.
Rég volt, s vége negyven éve,
új szerelmek jöttek létre,
bár te voltál a legelső,
ez egy lejtő, búfelejtő.
Amikor én megláttalak,
még gyerekek voltunk mi csak,
fülig lettem szerelmesed,
bár napjaim keservesek.
Tíz éven túl élt reményem,
nem fogadtad el személyem,
hiszen megvallottam mindent,
bár rég tudtad, mi van itt bent.
Azóta már nem kereslek,
a napjaim szebbek lettek,
megváltozhat az ember,
egy végső, nagy szerelemmel.
Sokkal mélyebb, sokkal tisztább,
amikor azt viszonozzák,
egyre inkább én azt érzem,
hogy ez eldőlt réges-régen.
Talán még meg sem születtünk,
már akkor egymásé lettünk,
bár őt láttam volna régen,
aki most a feleségem!
Fut az idő, a fák nőnek,
nem akarok semmit tőled,
megváltoztam, én más lettem,
s oly mindegy a te szemedben…
2 hozzászólás
változó idők, változó szerelmek, egyszer, kétszer sokszor, végül mégis utolszor és az lett, aki úgy megfogott, hogy soha többé nem kellett más, csak a nagy Ő.
Ez is egy szerelmi vallamás. Tetszet, szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata! Köszönöm, hogy olvastál és el is gondolkodtál a versen, annak külön örülök… Bizony, az első szerelem nem feledhető, még akkor sem ha később az ember átértékeli, hogy mégsem ő volt megírva a nagy könyvben, sem a későbbiek, csak akinek jönnie kellett, az ember igaz párjának.
Ebben a kis versben próbáltam a lényegre vonatkoztatni, minden egyéb részletezést mellőzve… Hát ilyen lett a vers, mint konklúzió…
Szeretettel: alberth