A fejedelem prímása

A szegedi cigánysoron
Magányosan élt egykoron,
Kidőlt-bedőlt viskójában,
Nem törődve a világgal.
Csikaló volt becses neve
Ő sem tudta hol szerezte.
Békességben mindenkivel,
Nem hadakozott senkivel.
Legfeljebb a szúnyogokkal
Esténként, ha nagy rajokkal
Gomolyogtak a magasból
A tiszai nádasokból.
Úgy védekezett ellenük,
Elővette a hegedűt.
Kettőt-hármat húzott rajta,
Szúnyogokat elzavarta.
Mert a szerszám csak nyekergett.
Ő nem hegedűre termett.
Tisztában is volt ő vele,
Így nem is sokat nyeggette.
A sorbeli atyafiak
Szekálták is őt emiatt.
Addig-addig incselkedtek,
Hogy Csikaló gondolt egyet.
Hegedűvel hóna alatt
Ott hagyta a cigány hadat.
S hogy a világban bolyongott
Kurucokkal találkozott.
Megtetszett a sok levente
Zöld atillás regimentje
Rögtön tudta, ez az álma,
Azonnal közéjük állna.
Ők is kedvüket találták,
Hogy meglátták figuráját.
Fejedelem elé vitték,
Adja elő neki tervét.
S hogy a fejedelmet látta
Inába szállt bátorsága.
Reszketett, mint rezgőnyárfa,
Beállt félsz a bokájába.
Mert a kérdés máris hangzik:
Ugyan mi szándékkal van itt?
Kuruc szeretnék én lenni!
Próbáljátok lóra tenni!
Jaj, csak azt ne, lótól félek!
Akkor muzsikálj, rossz lélek!
Elővette a hegedűt,
Hogy mennyit tud, most kiderült.
Alig-alig fogott bele
Fejedelem leintette
– Gyalog kuruc legyél inkább.
Rá is adták az atillát.
– De a hegedűhöz ne nyúlj!
Kurucokhoz így viszonyulj!
Hegedűjét elrejtette,
Pedig hullott rá a könnye
Akárcsak a záporeső.
Sosem veheti már elő?
Derék vitézzé változott,
Lóval is megbarátkozott,
A kardot is jól forgatta.
De a hegedű izgatta.
Fél évnek el kellett telni,
Hogy már elő merje venni.
Lecsókolta róla a port,
És egy éjszaka kiosont.
Az erdőben mert megállni.
Ott elkezdett muzsikálni.
Csak amikor jött a hajnal,
Akkor szökött vissza halkan.
És amikor csak tehette,
Így szökött ki éjjelente.
Ám egy éjjel csodálkozott,
Mert varjakkal találkozott.
Ezek éjjel nem röpködnek!
Csak ha felriasztják őket!
Rohant vissza a táborba,
Hogy a huszároknak mondja:
„Hátunkon van az ellenség!”
A kurucok ezt nem hitték.
Nyugodtan horkoltak tovább,
Senki nem hitte a szavát.
Csikaló ezt nem hagyhatta,
A hegedűt előkapta.
Megszólalt a száraz fája,
Zokogott az éjszakába
A szívszorongató zene:
Bujdosó kuruc éneke!
Oly szépen szólt, szinte lángolt
Ez keltette fel a tábort.
Egy-kettőre felkészültek
Mire labancok feltűntek.
Alig bújt elő a reggel,
Mentek vissza véres fejjel.
Már aki menekülhetett,
Mert nagy részük foglyul esett.

Thököly a kuruc király
Most az egész tábor elé kiáll.
Cigányt keblére ölelte,
Vitézségét így köszönve.
Mondta: Derék hegedűsöm,
Muzsikáló kedves hősöm,
Halálomig el nem hagylak,
Ha elmennél, marasztallak.
S így lett – ezt mondja a fáma –
Thököly Imre prímása.