A férfiarc

Azt mondta, fedezd fel magad,
és egy tükröt rakott elém,
majd szikét fogott,
és a homlokomba szúrta
a hajvonal alatt.
Én ugyan tiltakoztam,
hogy pontosan tudom, ki vagyok,
de már a fülem mögé kanyarodva
a szikével nevetett, és azt mondta,
nem olvasok elég pletykalapot:
azokban pontosan le van írva,
hogy a magad megismerése
fontos, értékes narratíva;
és az állam alá siklott a kése.

Hiába ellenkeztem,
hogy azt nem kell komolyan venni,
mert azzal tromfolt le,
hogy azám, babám,
de Szolón se viccből vésette
kőbe ezt a szöveget
a delphoi jósda falán.

Aztán körbeért; nem mondom
hogy nem volt pocsék
egy munka; dőlt a mocsok,
vérben tocsogott a talpa,
és még csak ekkor kezdte lehúzni
az arcom a nyakamba.

A szemem is jött volna,
de azt visszatuszkolta,
mondván: ha nem látod,
nem is ismerheted meg,
milyen az igazi arcmásod.

Aztán kész lett.
És együtt néztük,
ő egyenesben, én a tükörben,
és akkor megkérdeztem,
hogy mondja meg, érdemes volt
ennyit veszkődni,
hogy lássa amit látok,
hogy az arcom alatt
oszposz ugyanaz van,
mint amit lehántott?
Bánatosan felvonta szemöldökét,
és azt felelte,
hogy hát egy próbát megért.

Aztán elment, azzal, hogy kár
belém minden segítség,
mert ezt a magamat már ismerte,
és ezt szeretni ugyebár
abszolút képtelenség.