A fűcsomó szava

Érzem a szelet, ahogy kócol,
érzem a napot, mint melenget,
és látom a vasúti töltést,
a kalauzt, ha lámpát lenget,

látom az útszéli szemetet
több napos bűzzel, s a bringát,
mit a spicces már tolni sem tud,
mert érzékszervei becsapják.

A föld itt ejtett rabul,
eme kicsiny térkép szegleten,
hol gyökeremmel ragaszkodom,
hol azt egy életre megvetem,

de úgy, hogy az ég madarait
mindig hallom, amint dalolnak,
a szárnyak szelíd rebbenése
olyan, mint örökkön holnap.

Ringat a lét-öl, le nem nyírnak,
a kaszát erre nem ismerik,
fájna is, ha megszűnne mező,
sín, szemét, madár, mert édesít,

mert fűszerez, ha sivár lenne
itt, s ha rám dőlne egy pózna,
kő, faág, könnyezne a lelkem,
e kép többé nem aranyozna.