A furcsa vándor ma újra útra kel,
hiszen nincs mire várni;
felölti hát a szaggatott ruhát,
és elindul már
Ha balra néz, arra nem fakasztja semmi dalra,
hát jobb felé megy,
kérlelik őt a hátrahagyott nők:
„maradj még, várj!”
A vándor nem beszél sokat,
csak eltiporja a szép virágokat…
Miközbe’ lépeget, ha jó helyet talál, lehet, hogy
megáll a lába;
szorít majd a rongycipőn, és átugrik a téridőn
– ez így megy már
Csillagos ég alatt fogyasztja el, mi megmaradt
a hátizsákjában
Szembejön egy lány, csak úgy naivan és lazán,
és az est tovaszáll…
A vándor nem mesél sokat,
csak szerteszórja a szívszilánkokat
Nem hiányzik senkinek,
kit megérintett, soha sem érti meg
De jött egy furcsa nő, ki Ámor-nyilat lő
a vándort figyelte, ezt ő észrevette
rögtön megszerette, pedig nem tehette
a lány csak tettette, s a vándor bevette
a lány csak nevette, orránál vezette
A vándor egy korsó felett már belátta, hogy nagyot tévedett
Nem hiányzik senkinek, amit tett, már maga sem érti meg…