Fakó az arca, vértelen
tekintetén a bánat
sötét virága megterem,
apasztva mind a lázat,
vakon mereng a semmibe,
lehúzza mindörökre
a lét garázda ördöge,
pedig fehér az ökle.
Hiszen megadta rég magát,
nem új e rút alázat,
csak épp ma éli újra át
a régi-régi lázat,
az arca megremeg belé,
de visszatartja átkát,
akárha végre értené,
hamis világ, min átlát.
Ma még utószor ölre megy
lidérce ördögével,
az ökle újra megremeg,
de ím, elé letérdel,
marad ki volt, megalkuvó,
hiába, mert a vére
hideg maradt a vágtató,
sebes világ tüzére.
2 hozzászólás
Kedves Imre! 🙂
Micsoda kincseket társz elénk! 🙂
Tartalmi és formai egység, tökéletesen érthető, kifejező szöveg, bravúros ritmus. Igazi csemege a kötött formák kedvelőinek.
A négyes jambusok és az anekreóni 7-esek váltakozása hibátlan, olyan lüktetést ad a soroknak, hogy sodornak, nem engednek el.
Tanulandó, nagy örömmel olvastalak! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Imre!
Egyéni,sokatmondó,ihletes írás!
Gratulálok:sailor
Szép napot!