A Halál szerelme

Talán sohasem is történt,
életünk kezdetén:
rátaláltam egy gyöngyszemre,
megragadtam kezét.
Eltalálta nem létező
szívemet – nem értettem –
elveszett.

Nem vihettem őt magammal,
hiszen élni akart,
de mégis hozzám tartozott,
vágyát nekem adta!
Megláncolta nem létező
szívemet – nem értettem –
elveszett.

Úgy vonzott a földi élet,
ahogy addig sosem.
Vártam a nappalt, hogy lássam,
s táncba jöjjön velem.
Szétzilálta nem létező
szívemet – nem értettem –
elveszett.

Ha nem vigyáztunk magunkra,
minket az éjszaka
sötétje elsodort, s néztünk
a köztünk álló falat.
Elragadta nem létező
szívemet – nem értettem –
elveszett.

Azután… nem bírt már sokáig
a Halálra várni.
Akkor feladott értem mindent,
mindent, ami számít.
Megtartotta nem létező
szívemet – nem értettem –
elveszett.

A Halál csókját leheltem rá,
s feledte ami fájt.
Az éj birodalmába vezettem,
a trónom mellé állt.
Visszaadta nem létező
szívemet – nem értettem –
elveszett.

Az emberek élnek-halnak,
ha nem is akarnak,
én döntök. Nyelvükön: szerelem –
engem is megragadt.
Eltalálta nem létező
szívemet – megértettem –
én győztem!