Bármennyire fáj is
Be kell valljam:
Azt hittem már nem szenvedek
A túlsúlyos érzelmektől
soha többet
De mégis rámtört
Egy furcsa reggelen
A bizonytalanság, s
A mérhetetlen
Érzelem
Hisz tudom:
Függök én is
Mint annyi mindenki
De
Engem gúzsba az érzelmeim kötnek
Viselkedésed tesz
saját magad rabjává engemet
Hogy érzem menekülnék
De nem tudok, hisz rájövök
Nem is akarok…
Aztán tőlem-magamtól
Tükörbe nézve kérdem
Mi vagyok én néked
Ha így bánsz velem?
Válaszként
reped a tükör
Ahogy
Tavasszal rian a jég
Szemedben látom
lassan
A hazugság tüze ég
3 hozzászólás
Az a bizonytalanság egyszer mindenkire rátör és ott válik el, mi lesz tovább.
De jó lenne olyan lelkületben élni ahol nem szenvedük "túlsúlyos érzelmektől" /nagyon tetszik!/ és nem tesznek rabbá az érzelmeink. Versed akár rólam is szólhatna, mélyen megérintett.
Márpedig a tükör sosem hazudik…
A szemek sem tudnak…
(Hány ilyen szemet láttam már…)
Érzékletes, nyílt, igaz gondolatokat fogalmaztál meg remek verseddel.
Gratulálok, szeretettel:
Tamara