Második ének
Útnak indult Czakó. A folyosó végén
fény szüremlett át egy rossz fa ajtó résén.
Boroshordók álltak két oldalt benn, sorba'.
Egy apáca csapolt éppen egy kancsóba.
Aztán felkapva a pislogó világot,
a túlsó oldalon egy lépcsőre hágott.
Felment, és az ajtót kívülről bezárta.
Eltűnt vele együtt a kis mécs világa.
Homályos derengés maradt meg. Csak éppen-
hogy látni lehetett a sejtelmes éjben.
Odakint pedig még kora délután volt,
együtt szállt az égen a Nap, és a fél Hold.
Czakó feje felett halk léptek koppantak.
Balról folyosó volt, az felett haladtak.
Követte a hangot, ami szállt felette;
egy fehér koponyát a sarokra tett le.
Nem tudhatta, meddig tarthat ez a séta.
Remélte, hogy ide visszatérhet még ma.
Egy forduló után a léptek megálltak.
Megállt Czakó is, hogy hallja, mit csinálnak.
– Fejedelem asszony! Itt a mai bora! –
Szólott az apáca. – Ezt vigyem be oda? –
– Vidd csak, hadd igya meg minden nap a borát.
Mámorral kúrálja szerelmi mámorát.
A püspök úr nagyon lelkemre kötötte,
hogy beszéljem rá az apáca köntösre.
Talán, ha mámoros lesz az istenadta,
feledi szerelmét, s derekát beadja.
Azt mondta, hogy még ma egyszer lejön hozzá,
megpróbálja, hátha jobban hajlik most már.
Ha nem hajlik, akkor rabként fogva tartja.
Így beszélték meg ő, meg apja, a vajda.
Ha a parasztkirályt legyőzik a haddal,
akkor meggondolják, mi legyen a lánnyal.
Ha lehet, majd férjhez erőlteti apja.
Ha nem megy, úgy végleg a zárdába adja. –
Czakó, aki ezzel épp eleget hallott,
fordult, s a sötétben kifelé ódalgott.
Elment a saroknál a koponya mellett,
onnan már a nyílás messziről derengett.
Fejét óvatosan dugta ki a résen.
Ritkán járt valaki azon a vidéken.
Most se volt ott senki, kibújt a világra.
A tiszta levegőt már nagyon kívánta.
A Nap már a hegyek tetejére hágott,
néhány felleg között vörösen világlott.
– Szeles nap lesz holnap! Így tartja a néphit.
Nem baj, csak érjük meg annak is a végit! –
Harmadik ének
Így sóhajtott Czakó, s vitte, vitte lába
egyenest Antalhoz, föl a Bábolnára.
Amit hozott, azt mind gyorsan kipakolta.
Azt is elmondta, hogy mindezt honnan tudja.
Antal csak hallgatta, a foga csikorgott.
Az aljas tervekre mint a medve, morgott.
" Igen?! Így gondolják? Majd Apáti alatt
a torkukra akad ez a zsíros falat!"
A parasztok között gyorsan szállt a híre:
A vajda hadat gyűjt október végére.
Dellő-Apátinál vonja össze hadát,
hogy ott tönkrezúzza majd a parasztkirályt.
Úgy nézett ki minden, hogy a gonosz tervet
siker koronázza, mert a vajda mellett
ott állott a székely kisnemesek hada.
Kusali Jakcs Márton, s jó tízezred maga.
No, meg a magyari urak, vagy nyolcezren.
Zsoldosokkal együtt voltak negyven ezren.
Ötvenezer ember! Mi lesz veled, Antal?!
Hogyan szállhatsz szembe ily megáradt haddal?
Nem is volt érthető, hogy ott fenn Bábolnán
milyen nyugodtan állt Antal a hegy ormán.
Ily bizalommal csak az áll, aki tudja,
mily szörnyű a bosszút vágyó hadak útja.
Amikor az ember maga előtt látja
azt, ki megkínozta, azt, ki meggyalázta.
Ki az egyezséget, mit aláírt hittel,
könnyedén felrúgja, s már semmit se tisztel.
Azt csak öldösni kell, mint a kerge birkát,
amely nem akarja leadni az irhát.
Inkább belevájja fogát öntestébe,
minthogy békén éljen fajtája körébe'.
A magyari urak, nem tudták, mi végre,
de eljöttek parasztot ölni Erdélybe.
Persze, hisz a püspök mondta az uraknak:
" Kelyhes hit tetszene a rusnya parasztnak!"
Hogy ő rúgta föl a békés egyezséget?!
Hogy ő beszélte rá a kisnemességet,
jöjjön harcolni a vajda seregébe,
nem lesz bántódása, nem lesz semmi vétke?!
A jobbágyság pedig, ha győznek a harcon,
fizetni fog dézsmát, kilencedet, sarcot.
Az öregebbjét mind felkoncoltattatja,
a vezetőiket karóba húzatja.
Jól van, püspök uram, most már tudjuk ezt is.
Gaz árulásodért kedvesen fizetsz is.
Fizetsz is, ez biztos, mert hiszen e végett
gyulai kastélyod ma tövig leégett.