A hulló csillag XII. ének – Befejezés

Tizenkettedik ének

Miul baltás hada borzalmas erővel
rohant az urakra, de nem bolond fővel.
Mikor a kard sújtott, elléptek előle,
s a balta már zúgott, rá a ló fejére.
Rogyott el az állat, bukott a gazdája.
A bosszús paraszthad késsel rontott rája.
De azért csak fogyott a parasztok hada.
Nem tudták, hol marad el Nagy Antal maga.

Jött volna szívesen, de az erdő mellett
észrevette, hogy egy kékgúnyás had cselleng.
Amíg azokat ott összeaprította,
útját a Nap fenn az égen futotta.
Ott csókolózott már a fák tetejével,
mire Antal beért véres seregével.
Egy iramban rontott rá az úri hadra.
Csak azt nézte, merre, hol lehet a vajda.

Az meg ott gunnyasztott öreg, fehér lován
a klastrom falánál, túl a kis kápolnán.
Mire Antal magát addig verekedte,
lebukott már a Nap, közel volt az este.
Megkapta a kardját Nagy Antal két kézre,
hogy a vajdát a másvilágra segítse.
De, ahogy lovával betoppant elébe,
éles nyilallás állt bele testébe.

Távoli nyíl volt a vajdának ajánlva,
amely belevágott Antal bal vállába.
Súlyos sebet kapott, kihullott a kardja.
Teste meg lezuhant a bokros talajra.
Sötétbarna árnyék tűnt fel csak egy percre,
vele együtt eltűnt jó Nagy Antal teste.
Hű lova, az Ádáz, nyerítve-nyihogva
kereste gazdáját, körbe rugdalózva.

Majd, mint a kilőtt nyíl, eltűnt a mezőről,
mely húszezer ember hullt vérétől gőzölt.
Sohasem találták meg Nagy Antal testét,
pedig a nemesek halálra keresték.
Úgy eltűnt Nagy Antal, mint valami álom.
Mint hulló csillagfény, mely átfut a tájon.
Vagy mint üstökös, mely hosszú idő múlva
visszatér a Földhöz. és fényt vet rá újra.

Negyed év se telt el, eltűnt Csáki lánya.
Kereste mindenki, senki sem találta.
Azt beszélték, hogy a püspök miatt tűnt el,
mert az üldözte őt, vétkes szerelemmel.
Bárhogy is volt, de a "Szépasszony szoknyája"
hegyen a vadonban, egy boronaházba',
két asszony, két férfi éldegélt titokba'.
Tíz héttel a harcok után mentek oda.

Befejezés

Véres, sötét század, felködlő remények
Majd távolba tűnő, gyenge, kósza fények.
Kín, és nyomorúság, inkvizítor, máglya,
milyen kényszer dobott erre a világra?
Egy-egy hullócsillag fénye hogyha rezgett,
elveszett reményen a nép elmerengett.
Mért tűnik le minden erről a világról,
ami terhet venne le a gyötrött vállról?

Mért különb az egyik ember, mint a másik?
Mért van az, hogy egy, a másikra vadászik?
Aki tud, az mért nem közli titkát mással?
Fél, hogy úgy bánnak vele, mint messiással?
Úgy van! Fél az ember. Okkal, vagy ok nélkül.
A rosszat, mit átélt, elteszi emlékül.
Van mit félretenni, rossz emlékből sok van.
Veszedelem, járvány, akadt minden korban.

A magyarnak jutott a legtöbb belőle.
Csoda, hogy nem hullott már szerte-szét tőle!
De ki kellett bírni a tatár dúlását,
a vérszívó urak örök árulását.
Az oszmán hatalom százötven zord évét,
a szegény magyar nép súlyos szenvedését.
Négyszáz év állandó német kapzsiságát,
a kulturált nyugat lenéző tudását.

Harc volt itt a sorsa minden nemzedéknek,
kevés hely jutott az újnak, fejlődésnek.
A tizenötödik véres, sötét század
sem hozhatott újat a magyar világnak.
Hiába lett király "Igazságos Mátyás",
tetteit az urak pokolba kívánták.
És amikor meghalt, s nem maradt utódja,
hárman pályáztak az üres magyar trónra.

Ki szenvedett ettől? Megint csak a pórnép.
A kis magyar hazát három felé tépték.
A végvárak népe a törökkel harcolt,
nyugatról a német hatalom bitangolt.
Keleten, hogy letűnt Hunyadnak hatalma,
Szapolyai János lett erdélyi vajda.
Gőgös, rideg főúr. Nem volt az ínyére,
hogy a magyar hadnak nem ő a vezére.

– Büdös paraszt. – Csak így nevezte ő Dózsát,
amikor leverték, és elébe hozták.
Tüzes trónon, mikor összeégettette,
azt hitte, hogy végleg úrrá lett felette.
Pedig megégetni nem lehet a lángot,
mert az lángra gyújtja az egész Világot!
Budai Nagy Antal és Dózsa György harca
hős emlékként maradt a koldus magyarra.

VÉGE