A kikelet napjára várva,
Kotlómama ráült egy fészekalj tojásra.
Üldögélt a fészkén, üldögélt szerényen,
Hiszen ő biztos volt az eredményben.
Türelmének, az lett hát a vége,
Tizenhét tojásból, lett tizenhét csibéje.
Visszagondolt arra, mikor maga is tojás volt,
És eszébe jutott, hogy kelt ki a tojásból.
Sokáig meleg volt az ő szentélyébe,
Mire a tojást áttörve, kijutott a fényre.
Fázott, és félt szegény, de az anyukája,
Kiterelgette őt, a napvilágra.
A nap fényében azután, új erőre kapott,
És akkor már örült, hogy meglátta a napot.
S most… íme, tizenhét csibéje,
Utoljára ránéz… Kiürült a fészke.
Tegnap még ott üldögélt, a csibéire várva,
Tegnap még várt, a kikelet napjára.
4 hozzászólás
Szia Apamaci!
Nagyon "teccik", gratula hozzá!
(Nem szentélyébeN-t akartál írni?)
Kedves kerepke!
Valóban igazad van, pedig többször is átnéztem, és átsiklottam efelett a hiba felett, de most már nem nyúlok hozzá. Az észrevételedet nagyon szépen köszönöm, és természetesen a gratulációdat is.
Maradok tisztelettel: Apamaci
Ez kedves… egész másra asszociáltam a cím alapján…
Kedves Irén!
köszönöm kedves szavaidat, ezek szerint a hatás nem maradt el. 😀
Maradok tisztelettel: Apamaci