Egyszer eltévedtem az erdőben.
Fájt és súlyos volt minden lépés.
Vadállatok szeme villant a sötétben.
Míg lassan kihunyt bennem minden érzés.
Lépkedtem előre vakon, fülre szorított kézzel.
Megbotlottam minden kiugró gyökérben.
Üvöltöttem a kíntól, a tompa félelemtől.
Aztán – az utolsó napon – haza értem.
Csupasz test voltam csak, lélek nélküli árnyék.
Orvosok, gyógyítók hada próbált életre kelteni
Hiába – nem használt sem ír, se szó, se szándék…
Engem nem lehetett így megmenteni.
Feküdtem ott, ezer ember között
Legbelül mégis egyedül, én magam.
Néztem előre, bámultam arcukat.
Néma lényként figyeltek, hangtalan.
Aztán egyszer éreztem, meghalok.
Eltűnt mindenki, eltűnt a tömeg.
Kopogok. Ajtó. Zene hangja.
Tán utamról csak most érkeztem meg?