A kis fenyő

Ünnepelnek a fák,
tavasz beálltával
gazdagabbak lettek
egy kis fenyőfával.

Nem rég bújt ki szegény,
gyenge még az ága,
szép magasra nőni,
az a legfőbb vágya.

Gyöngyharmatban fürdik
minden áldott reggel,
köszönti a napfényt
illő szerénységgel.

Vigyáz rá az erdő,
óvja zsenge létét,
nehogy bántás érje
törzsét és levelét.

Barátja is akad,
sok apró állatka,
ágaira szálló,
daloló madárka.

Így telik az idő,
vége lesz a nyárnak,
halványul a napfény,
sötét felhők járnak.

Feltámad a szél is,
büszkén fagyot terel,
ágra és levélre
dérvirágot lehel.

Fázik a természet,
álomba menekül,
alvó ágak között
télvonó hegedül.

Erős már a fenyő,
nem bánja a telet,
ámulva csodálja
hulló hópelyheket.

Pörögnek, forognak,
kecses táncot járnak,
leérve a földre
mindent betakarnak.

Nappalokra éj jön,
éjszakákra hajnal,
dacol a kis fácska
hideggel és faggyal.

Egyszer hangokat hall,
nem is nagyon érti,
azt észleli csupán,
valami kidönti.

Kocsira feldobják,
messzire elviszik,
idegen vidéken
valahol leteszik.

Baltával a törzsét
kicsit megfaragják,
állványba illesztve
asztalra állítják.

Fényes díszeket kap,
gyertyát az ágára,
csillagot helyeznek
legfelső csúcsára.

Boldogan szórja szét
kis szíve melegét,
méltón beragyogja
karácsony ünnepét.

Mert aki szeretetben élte életét, annak életelemévé válik és történjék bármi, azt képes továbbadni…