Volt neki szép felesége, s három szép leánya.
Nem volt nekik a világon semmi egyebük,
Csak egy kurtafarkú malac éldegélt velük.
Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt,
Le is ölték szegény párát nyomban, hogy tél lett.
Kolbász, oldalas, szalonna majdnem araszos,
Kerek sonkák s egy kis gömböc nagyon aranyos!
Meg is töltötték a padlást közel színültig,
Volt mit tenni az asztalra téltől tavaszig.
Amire a nyár beállott a padlás kiürült,
Nem maradt a rúdon semmi, csak a kisgömböc.
Eredj, lányom, a padlásra, mondta az asszony,
Hozd le szépen a gömböcöt, el ne száradjon!
Fel is ment hát hamarjában, fel a nagyobb lányka,
De ahogy a gömböchöz ért az – hámm! – és bekapta.
Várt az asszony, a lány nem jött, s a középsőt küldte:
Azt is, hogy a padlásra ért, a kisgömböc megette.
Sopánkodott is az anyjuk, hogy ilyent még nem látott,
Mit tehetnek leányai ott fönt a padláson?
Küldi hát a legkisebbet: Eredj, kisleányom,
Hozzátok le a gömböcöt még ezen a nyáron..!
Föl is szaladt a kis lányka, bár ne tette volna,
Mert a telhetetlen gömböc azon nyom’ befalta.
Megelégelte az anyjuk a tétlen várakozást,
Megálljatok! Kiáltotta – s indult a padlásra,
Lehozlak én gömböcöstől, ilyen-olyan adta!
Fölszaladt nagy haragjában, de le nem jött ő se,
Mert a mohó, dagadt gömböc ruhástól lenyelte.
Hazajött a szegényember este a munkából,
És az asszonyt, s három lányát nem találta sehol.
Kemencénél, ajtó mögött, ágy alatt és szekrény fölött
Felkajtatott minden zugot, de hiába!
Asszonyának, lányainak házban, udvaron, tornácon,
Az eperfa alatti padon hűlt helyét találta.
Egyszer aztán eszébe jut, s fölmegy a padlásra,
Ott egy rúdra felkötözve a gömböcöt látja.
Úgy sincs egyéb, hát levágom, jó lesz vacsorára!
Így a gazda, de a gömböc végig se hallgatta:
Nem lesz abból semmi, komám! – kiáltot – s az embert is felfalta.
Ettől aztán akkora lett, a kötél nem bírta,
Elszakadt, s a kövér gömböc lesuppant a porba.
Uccú, aztán vesd el magad,! Le a létrán, ki a házból,
Az utcáig meg se állott.
Gurult,gurult s hát mit látott?
Szembejövő katonákat,
Kapásokat, kaszásokat,
És fenevad éhségében
Mind bevágta, egy se maradt.
Egyszer aztán jól megjárta:
A sánc szélén gurigázott,
Hol egy kondás szalonnázott.
Megállj, legény, jó hogy látlak,
Uzsonnára megkóstollak – kurjantotta-
És a kondást el is kapta!
Ő az éles bugylibicskát ott tartotta a kezébe’
És a gömböc szörnyű hasát hamarjában felmetszette.
Kipukkadt a gömböc végre,
A sok ember örömére!
Láttál volna katonákat,
Embert, asszonyt, leánykákat,
Kaszást, kapást és a kondást,
Gömböcből amint kiszálltak,
S futottak, amerre láttak!