A költészetről

"Mert te alkottad veséimet, te takargattál
engem anyám méhében. Dicsérlek, mert
bámulatot keltő, mily csodálatosan
alkottál meg! Csontjaim nem voltak
rejtve előtted, mikor titokban
megalkottál, mikor összeszőttél a föld
mélyén. Szemeid már mint embriót is
láttak engem, és annak minden része
be volt írva könyvedbe a napokat
illetően, melyeken megformáltad őket,
holott még egy sem volt meg közülük.
Mily drágák nekem a te gondolataid."

Biblia: Zsoltárok 139:13-17/a

A költő szíve mindenkié,
ki álmodni tanít tekintetén a nappalnak,
mikor felrezdülnek fényein
azok az ábrándnyi csendek,
mikor papírra veti sorait,
s neveti kínjait,
ha néha kutatja a rímek világát,
s illeszti a sorok végeit.

Keresve követi törvényeit a költészetnek,
mert szeretne beleilleni
abba a hangba,
mire elhívattatása van a költészet útján.
Szeretne műveivel szívekbe írni,
hogy ki olvassa versét,
ne csupán kövesse a sorokat,
hanem érezze is,
s ezért senki meg ne vesse.

Szívtől szívig szeretne írni,
s érzésből érzésbe vetíteni
szavainak érzékeny vágyait,
mint olyan,
akinek tolla néha csupán sejtet,
érintve burkait mások szívének.

Soraiba igyekszik értelmet vinni,
a szív értelmét kiváltképp.
Mert szavakat egymás után
szinte mindenki le tud írni a betűk értelmével,
de a költő,
ha már költővé lett,
kell tudjon játszani a szívek húrjain,
lágysága sejtésein a szavaknak,
még azokén is,
melyeket le sem írt.
A költői szív rezdülése
felér egy vallomással,
mert a költő szíve mindenkié,
hiszen szavaival
kitárul érzékeny valója mélye,
mert a költő van legalul,
szolgálva mindenkit,
kinek tűrnie kell akkor is,
ha megvetik,
s ha nevetik azt,
mit egyszerűen ír.
A betű és a szó növekedik benne versekké,
valót hozva el a valótlanságból,
s érveket ahhoz,
hogy van értelme írni.
Van értelme láttatni a láthatatlant,
mit az elme hoz elő a szívből,
a költő szívéből.
Kit visznek vágyai munkálva ujjai,
munkálva önmagát először,
mi nem szabad,
hogy egy rideg valóság legyen.

A költőnek
vigyáznia kell a szívére,
mert ha nem vigyáz,
elridegül,
s elhidegül,
mint a téli határ,
hol fagyba hűl a természet.

A költői természet nem lehet ilyen,
mert terméketlenné válik,
s még vajúdva sem tud verset szülni,
de még foganni sem.

Oly gyönyörűséges
lépdelni a szavak birodalmában,
s átérezni a szavak méltóságát,
melyek nevelnek,
melyek mutatnak utat.
Hiszen minden ember a szavakból él,
követve azok értelmét,
vetve reményt,
mit értékül von szívének vágyain.

Valahol
minden emberben ott lapul a költő,
valahol
mindenkiben ott él a költészet,
mit rejtenek azok a szívek,
kik érezni,
s tanulni akarnak.
Bár az ösztön diktál s a tehetség,
s a szív azon értéke,
mely tud különbséget tenni
szó és szó között.
Tudd,
benned is ott rejlik a költő!

Ne mondd, hogy nem megy,
mert nem tudhatod,
mily tálentumot bízott rád Jehova Isten,
akié vagy,
akié lettél fogantatásod óta,
s már előtte is,
Ki tudta,
hogy te létezni fogsz.
Ki takargatott téged az anyai méhben,
hogy majd járd be az utak földi világát,
értelmet lelve.
Ki vágyaidba írta értékét az életnek,
értékét minden valóságnak,
hogy kövesd
a művészet útját.

De tudd!
Ő a legnagyobb Művész és Költő
mindenek felett,
Ki nem papírra ír, hanem a te szívedbe,
hogy ne csupán láss,
hanem érezz is!

Mert az embernek éreznie kell,
hogy mily sokat kapott,
hogy mily vágy az élet maga,
mi ott rejlik
minden jóravaló kiteljesülésben.

Ne tékozold el e vagyonod,
láss értéket szerényen magadban,
hogy te magad is értékké tudj lenni
s válni azok örömére,
kik keresik benned azt,
mit az Isten látni és láttatni akar általad
mások szívbéli világában.

De ehhez művésszé kell lenned,
mert egy hegedűn se tud mindenki gyönyörűn játszani,
mert érzékeny az,
mint az emberi szívek világa,
melynek húrjain ott dalol rezdülve
a költőnek szava.