A költő és a Múzsa

Költő:
Látod, megfagyott a föld
a Tisza egy helyben áll
elhullt az örökzöld
s már madár sem száll

Múzsa:
Látom… Hát, hiába adtam kezedbe kardot
testedre büszke páncélt?
Hiába csókoltam arcod
te, csak nyúltál a láncért!

Költő:
Testem felemészti, a nemzet
s nem tudom felemelni Lantom
engem Apollo nemzett
De, magam oly kevésre tartom

Múzsa:
A Parnasszoszon hitte minden Múzsa,
hogy költő a földön hiába nem terem
majd megihlet ajkam rúzsa
s nem lesz akadály egy kis országnyi verem

Költő:
De nem hittem, hogy e nép
a gondok felett így eltekint,
Honján halálos sebet tép,
S rája gondtalan legyint

Múzsa:
Tétlenül nem állhatod, hogy hazáddal ezt teszik,
Hisz szónok nélkül hazádnak
büszke múltja is veszik
Légy méltó Árpád hős magzatának,
S újra nevezheted országodat
Dicső HAZÁDNAK