Be szépek és kikezdhetetlenek lehettünk,
hiszen megannyi hév feszült a melleinkben,
de mára mondd, e lázadó erény hová tűnt,
miért hanyatlik egyre agg kezünk erőtlen?
Mivé csitult a régi büszkeség, hová lett
a csalhatatlan ösztönünk, mi vitte félre,
a bátor ajkaink miért csupán sziszegnek?
Kihamvadó tüzünk alig maradt a télre.
Komor fejünk lehajtva suttogunk csupáncsak,
a lábaink remegnek, így a hegy magas már,
ezért a durvaság merész, aláz, pofán csap,
s a templomunkban is hamisra vált az oltár.
Vajon hitünk maradt-e még, az Istenünkre
tudunk-e néha-néha bízva, vágyva nézni,
vagy átkaink soroljuk egyre szemlesütve,
s a gyáva lelkeink nem is maradt, ki félti?
2 hozzászólás
Drága Imre!
Gyönyörű, fennkölt vers … minden sorában ott lobog a büszkeség, emberség,mélységes hit és emberszeretet.
Ez a tűz sosem hamvad ki.:) örökmécse az emberSégnek.:)
“Vajon hitünk maradt-e még, az Istenünkre
tudunk-e néha-néha bízva, vágyva nézni,
vagy átkaink soroljuk egyre szemlesütve,
s a gyáva lelkeink nem is maradt, ki félti?”
Lenyűgöztél.
Mély elismeréssel és körülölelő szeretettel gratulálok.
M.
Kedves M.!
Köszönöm soraid.
Barátsággal, Imre