Ma már a régi álmok elszeleltek,
alig maradt nyomuk, peregtek el,
akárha volna mind csak égi felleg,
miket csupán az őszi szél ölel.
Be messze szállt velük letűnt világom,
az édes évek árja elszaladt,
de én azóta egyre visszavárom
varázslatát a parti fák alatt.
S amint kanyargva életem folyója
az út során a tengeréhez ér,
akárha volna ott ezernyi bója,
az álmaim világa visszatér.
Megélem újra mézitatta csókod,
a vágyremegte, lázas éjszakát,
amelyre hajnalát terítve boldog
napunk derült, s köszönt: Vivát!
Az álmok így kerengnek egyre-másra,
bejárva lelkeink zegét-zugát,
lebegve, égve, vissza-visszajárva,
repítenek tovább a léten át.