A Messiás imája

Eljött hát a nap, mit nékem terveztél,
S én itt állok előtted, választ remélvén.
Nézek magamba, lelkemet szemlélvén,
Olyan vagyok most, ki más sorsot remél.

Ugyanakkor tudom, hogy nem lehet,
Más út immáron jobbá nem tehet.
Eljött a nap, s szomorú vagyok,
Félek, tanítványaimért aggódok.

Mit tesznek akkor, ha meginog hitük,
Milyenek lesznek, ha nem leszek velük?
Elképzelni szörnyű már most is arcukat,
És még akkor, ha látják halálomat.

Uram, valóban minden így helyes,
Más úton terved nem lehet jeles?
Uram, kérlek tégedet küld rájuk Lelkedet,
Árasszad ki rájuk nagy kegyelmedet.

Most azonban lelkem bús honába lépett,
Érzem szívemben közeleg a végzet.
Áruló tövisek máris közelednek,
Egy csók fejében zsoldért elvisznek.

Én pedig mostan vak kétségek között,
Ember álruhában, egy olajfa mögött
Sírok, könnyezek értetek, emberek,
Sírok, hisz nem megyek veletek.

Uram, tudom már saját végzetem,
Hiszen inkarnációmnál belém ültetted,
Gonoszság szikráját e testtől elvetted,
Hogy tisztán érkezzél, s emberré lettem.

Most pedig állok egy botanikus kertben,
Olajfáknak hegyén, sötét éjjelen.
Hisznek még bennünk, hiszen eggyek vagyunk,
Örökkön örökké eggyek is maradunk.