A Nap után futottunk. Két
ártatlan gyermek kergette
a tüzes Élet üstökét.
Suttogott a szél nekünk,
míg bukfencezett párat, vígan
kacagva kísérte versenyünk.
Aranylott a mező, búzatengerén
hullámfordrot vetett léptünk,
s csak kergettük a Napot… te meg én.
A lélegzet fájt, a tüdőnk szaggatott,
mikor a horizontról a Napisten
ránk kacagott, s elhamvadott.
Vöröslött az ég felettünk,
s mi lihegve, remegve
némán lerogytunk, elterültünk.
Az ég tükrén rózsán rezegtek
a fodros bárányfellegek.
Akkor lettem rabja szemednek.
Tudod, benne a szembogár
örökké nő és szunnyad el,
s íriszében otthont talál.
Az orrodon, mint ékszer,
csillogott a hűs veríték.
Boldog voltál… emlékszel?
A hajadon, mint egy lágy patak,
végigfolyt a vörös derengés,
és megpihent a tarkód alatt.
Kezeinken az ujjak,
mint apró félistenek,
tétován egymásba bújtak.
A holnap már derengett az ég felett,
s mi szótlan súgtuk: ég veled!
Lelkembe olvadt tekinteted.
Még érzem a körmeim alatt a port,
s csak most hiányzik igazán…
A szerelmünk csak egy
naplemente volt.