A Névtelen Érzés

A névtelen érzés, mely belül felkavar,
S szállnak érzéseid, mint szélben az avar.
Fáradt vagy, s így elűzni nem tudod,
S elnyeli minden gondolatid a futóhomok,
Mely fekete lyukként emészt el mindent,
S tűnteti el lelkedből őt, az egyetlent.

A névtelen érzés, mely hatalmába kerít
S erőt bánatodból, kétségedből merít.
Mélyen gyökeret ver legbenső énedben,
Szabadulni próbálhatsz, de értelmetlen,
S minden vágyad enyészetnek indul,
Mint a virág, melyre túl sok víz zúdult.

A névtelen érzés, mely féktelen és vad,
Amit tőled elvett, vissza sohasem ad.
Börtönbe zár, s ez lesz otthonod,
Nem láthatod többé a felkelő Napot,
S ezen sötét kelepcében éled élted,
Míg el nem jő a perc, s kimondják:
VÉGED!

A névtelen érzés, mely belül fogva tart,
Oh, vajh ki nyújt majd segítő kart?
Mikor mindent felperzsel, s eléget,
S az egyetlen, ki megválthat téged,
A kedves, ki mint a tavaszi eső,
Új reményt hoz neked, ha eljő.