A nő

Mert Isten megalkotta a nőt,
szeretőnek, kedvesnek, anyának,
és szép lassan a férfi fejére nőtt,
ki az óta áldoz, e mennyei csodának.

Mert csodás, mint egy álom,
ha vágy izzik szemében,
mintha táncolna egy tündér bálon,
s szívünket tartaná kezében.

Mikor ölén fogan a szerelem gyümölcse,
majd édes nektárral táplálja keble,
óvja gyermekét és ő lesz az élet bölcse,
romboló viharban pajzs lesz felette.

Törékeny és mégis olyan nagyon kemény,
szíve nem csak magáért, értünk is ver,
hordoz jóságot, éltető reményt,
összerak széttört sorsot, mi szana-szét hever.

Köszönteni jöttem, alázattal,
s ezt kellene tenni minden nap,
nem járni lelkében sáros lábbal,
rontani rá, mint felbőszült vad.

Mert ő, nemcsak egy napot, de egész életet ad,
hát nézz a szemébe, és ha könnyet látsz, töröld le azt,
simogasd arcát, csókold fáradt kezét magad,
köszönd meg neki, és örökre szívében maradsz.