elfütyült nekem egy boldog nótát.
Poros zongora, rajta gyertya ég,
a muzsikaszó itt ritka vendég.
Csak eső zörög, vihar dörömböl,
nem voltam részeg rég az örömtől.
Nincs vendégszoba, csak gazos sírkert,
nem láttam régen eleven embert.
Rozsdás az ajtón a kopogtató.
Nem is volt tán még itt látogató…
Úgy jönne el, ha jönne bárki is,
bús novemberre színes április.
Sötét a kastély, árnyék se mozdul,
a kandallóbél üresen kondul,
csend az asztalnál eszi a lelkem,
kérdezett tán rég, de nem feleltem…
Vak vagyok, néma és láthatatlan,
az idő sem várt rám – itt maradtam.
Egyedül vagyok, magány a társam,
segít nekem, hogy sírom megássam.
Tollból folyt betűk, megsárgult lapok
őrzik titkomat, hogy még itt vagyok.
Mécs fényére sírt sötét verssorok,
ha tintám elfogy, én is elfogyok…
4 hozzászólás
Zsolt, ez nekem nagyon tetszik. Eltekintve a magány fájdalmától, ami ordít a versből, ott van benne az ember nagysága, aki képes mindezt megélni, és megörökíteni. Nagyra értékelem az effajta vallomásokat. És a sorok befelé húznak:
Úgy jönne el, ha jönne bárki is,
bús novemberre színes április.
Vak vagyok, néma és láthatatlan,
az idő sem várt rám – itt maradtam.
Egészen fantasztikus sorok. Az egész egyben nagyon tetszik.
Üdv: Laca 🙂
Nagyon szép szívből fakadó vallomás! Kivánom a fény érkezését. Szeretettel. Éva
Kedves Zsolt!
Nagyon jó, és tetszik a versed, így kell megírni versként a gondolattokat.
Remek, hogy előírás szerint a magyar helyesírás szerinti formában írtad,
minden úgy van, ahogyan meg van írva: tiszta, érthető mondatokban, ahol kell a nagybetű,
s a pont és egyéb, s ami még nagyon fontos, szép rímekkel van megírva!
Szeretettel gratulálok, nagyon tetszik a versed:
Kata
Köszönöm. Üdv.Zsolt