A porcelánbaba

Egy porcelánbaba ül a polcon
Tekintete oly messzi réved,
Az ablak melyen kitekint
Túl kicsi a világhoz képest
S ő joggal hiszi, ez az élet.

Aprócska kék szemecskéi
Naivan fürkészik a tájat,
Kis cseresznye száján mosoly ül
Pufók, piros arcocskája, pisze orra
Örök kedvességet áraszt.

Nem hiányzik neki semmi,
Mert nem is volt soha semmi övé,
Csak szalmaszín hajában egy masni
Rózsaszín ruhácska testén,
Mégis, nyugalom borul kicsiny polca köré.

Egyedül van, mégsem magányos,
Madarak dalolnak szüntelen neki
Fák hajlongnak ő előtte
-Mint király előtt hű alattvalók-
És ez egyszerűségben örömét leli.

Majd lassan telnek az évek,
Megváltozik az idilli környezet,
Padlásról pincébe kerül,
Ruhája színe halvány,
S porcelánja is itt-ott megrepedt.

Fakó szemek néznek most már
Kifelé egy nagy dobozból
Hol száz és száz játékkal együtt
A porcelánbaba is idekerült
Egy régi-régi otthonos kis polcról.

Arcán még mindig ott a kedvesség
A naivitás is ugyan az maradt,
Bár nem énekel neki madár,
Nem hajlongnak elötte fák,
De sok száz új barát az, kikre ráakadt.

2004.06.25.