1.
Könnyedén repültem, hűs szellő karjában
nap fénye fésülte vidám szárnyaimat
árnyvilág játszott lent az erdők lombjában
háztetők küldték fel piros mosolyukat.
2.
Szabadság bíbora vonta be lelkemet,
nem láttam romokat, sem égő falvakat,
szárnyamra ügyelve vittem a levelet
maradjon épen a gazdáim írta lap.
3.
Katonafiúnak szólott az üzenet,
apai-anyai reszkető szép szavak:
Jaj vigyázz magadra, hasalj, ha tüzelnek
el ne hidd! nem gyáva az aki megmarad.
4.
Alkonyi tünde táj röppenti szememre
folyón át ívelő fáradtkék fátyolát
szomjasan szállok a sárgászöld fövenyre
s pihenni hívnak a bókoló parti fák
5.
Galambdúc melege küldi az álmokat
otthoni vágyaim gyöngymagos emléke
szemhéjam mögül már kedvesen hívogat!
Ám a vad robbanás jelzi, itt nincs béke.
6.
Tótágast áll a híd korlátja, roppan a
vas traverz, fémtüskék szurjkálják az eget,
sarkantyús ujjamnak nyilaló fájdalma
jelzi a sikamlós kiömlő véremet.
7.
szárnyaim épek még, rettenve röppenek,
alvadó rubincsepp véreim hullanak .
Sebesült katonát emelik vas kezek,
alant a kettétört dús lombú fák alatt.
8.
Üvöltő fájdalmuk hang nélkül tör elő
futásuk menekít egy roncsolt életet.
haldokló bajtársuk, mint szelíd csecsemő
tűri a rengető hatalmas lépteket.
9.
-Ne ! Ne add fel fiú! Össze fognak varrni !-
sebét az őrmester két kézzel befogta,
„Pedig méltósággal nem lehet meghalni !
méltósággal csak élni lehet” / suttogta.
10.
Itt a hajnal is más volt mint máshol
föld felől lobbant fel az égre vörösen
rakéták, fegyverek és gyújtó bombákból
ontotta rőt tüzét, halálra éhesen.
11.
Siettem elhagyni e szörnyű világot,
vágytam a kék tavak reggeli illatát ,
földszagú szántóföld szélére kihullott
búzamag harsogó, ízletes zamatát.
12.
Szárnyaim fájdalmas fáradtan lobogtak,
pihenni kerestem egy csöndes kis helyet
kimosni tollamból fegyvertűz kormokat
csitítni lelkemben döngő emlékeket.
13.
Nem volt egy ép erdő, mocsoktalan patak
a szellő is pernyét, és rothadásszagot
terítgetett szét a homályos ég alatt.
poshadt-vizet ittam, s ettem a maszlagot.
14.Betegen szálltam fel, vittem a levelet
nem tudtam merre visz küldetésem útja
hagytam hogy vigyenek ismeretlen szelek
– útközben az irányt ösztönöm majd súgja.-
15.
Láttam sok romházat, üszkös gyermekruhák
elázott takarók lobogtak csonkjaikon,
tolvaj surrant az ingatag falakon át
kezében teli zsák és egy füstös ikon.
16.
Szálltam a zord hegyek koronája felett,
helikopter- rotor szele vitt tévútra,
vércse zuhant rám, míg szántottam az eget
szárnytollaim javát vijjogva kihúzta.
17.
Lentről egy dús erdő hívott lombkarjával
láttam a csillámló ezüst patakvizet,
– hangzavar ijesztett vészes kattogással-
AK gépkarabély! hallottam már ilyet.
18.
Rettegve repültem, lángoltak a házak,
sorjában agyonlőtt emberek halmai
groteszk bábuk-ként pózoltak hullának.
zokogva gyászoltak Isten angyalai.
19.
Hófehér felhőkön, lenyugvó napfényben
láttam a meggyötört, érkező lelkeket
balzsamos illattal, végtelen gyengéden
ölelte őket az isteni szeretet.
20.
maradtam volna még velük ott boldogan
hallgatni békésen zümmögő csöndeket
szárnyaim húztak le, föld felé hullottam
keresnem kellett egy jó pihenőhelyet.
21.
Reggeli nap fénye fátyolos ködön át
ontotta halványan sápadt sugarait,
csend volt a földeken, nem dalolt a madár
megszünt a mozgás, s az életbe vetett hit.
22.
Egész nap szálltam és mindent elkerültem
hol tankok vonultak, zaj és háború dúlt,
végre a zöld tenger illatát éreztem,
de az ég addigra feketén beborúlt.
23.
iszonyú tomboló sebes szél ragadt el
nem tudtam merre visz, alant a táj szaladt,
viharvert, tépett fán ébredtem később fel
lent egy kis életet, mentett a zord csapat.
24.
Hol vagy most?- kérdezte némán az őrmester
– a gyermek fölött, ki keze közt haldoklott –
Úristen ! válaszolj! Te szemét! Ébredj fel!
m’ért hagyod? m’ért hagyod? jaj miért hagyhatod?!
25.
Katona könnyei ólomként peregtek
ég felé üvöltve kínjai tengerét
lezárta két szemét a halott gyermeknek,
s magához ragadta fekete fegyverét.
26.
Hallottam a légben suhanó szányakat
Isten katonái – angyalok lehettek
szívükre ölelve, szelíden ringattak,
halálba szakadó gyermeki lelkeket,
27.
Romos ház padlásán szálltam le tépetten
katona hasalt ott a széttört betonon
ösztönöm azt súgta, végre megérkeztem
drága kincs levelem oda is adhatom.
28.
csorgott a hold fénye, mindent ezüstbe vont
holt csendben hallottam amit a katona
lelkében sóvárgón, könnyesen súgva mond:
– várj reám Kedvesem ! Vágyom hozzád haza!.-
29.
Sokáig maradtam az üszkös romokon
sebeim, tollaim gyógyulgatni kezdtek,
hónapok teltek el ott vártam konokon
mire a tavaszi szellők megérkeztek.
30.
Elmúlt a háború, rajzottak a méhek
zümmögött tőlük a sok-sok akácvirág
új ágon raktak a madarak új fészket.
virágba borultak a sírok és a fák,
31.
Végre szárnyra keltem, napfényben szabadon
felszántott föld felett pacsirták daloltak
folyón át új hidon áradt a forgalom
reménnyel telt meg az eljövendő holnap.
32.
Szivem mint szélcsókolt levél, úgy reszketett
meglátva hazámnak szép szelíd dombjait,
ontotta illatát mézízű kikelet
jegenyék köszöntek, kitárva karjaik.
33.
Láttam az obsitos katonát, ballagott;
hatalmas lelkében emlékek zokogtak,
Azt irta, ne gyertek elém, ne várjatok !
Még nem tudom mit hoz az otthoni holnap.
34.
Érezte: békéje a harctéren maradt,
neki már szívéből dalolni sem lehet
nem érdemli a boldog pillanatokat
tört lelkü katonát senki sem szeret.
35.
pedig a szeretet ölelőn várta őt
de csak az írigy és ostoba érveket
hallotta, s kínlódva szenvedte meg a hős,
bezárva lelkébe a szörnyű éveket.
36.
-Szólalj meg katona! ne hagyd a gyilkosok
örömét, s tettükön büszke tombolását,
mert elfoglalhatják a sötét gonoszok,
s bitorolni fogják az igazság trónját! –
5 hozzászólás
Mintha együtt lettünk volna a csaták zajába
vagy te talán voltál
tiszta képeket sugalltatsz
s a gonoszak nem fogják tudni bitorolni az igazság trónját
mert vagyunk és nem engedjük
Tiszteletem Neked, hogy végigolvastad Drága Szejke !
Néha azt tapasztalom, hogy a rövidebb versek népszerűbbek, gyorsabban lehet a végére érni. Van azonban olyan mondanivaló, ami röveiden el sem mondható. A háború szörnyű, bármely oldalon is áll a katona, a saját lelkét sebzi meg legtöbbször a legjobban. Nem vettem személyesen részt soha háborúban, annál isinkább mert nő vagyok. De olvastam egy csodálatos tehetségű amatőr író novelláit erről. A legtöbbjét végigsirtam. A postagalambot azért írtam és küldtem utána, hogy hazahozzam őt. Ugyanis – bár régen hazaérkezett,- de a lelke -szerintem – a harctereken maradt. Elküldtem neki ezt a verset, tulajdonképpen az ő tulajdona már, de megengedte, hogy másutt is közzétegyem.
szeretettel fefo
Kedves Fefo!
Igazán olvasmányos írás, nagyon tetszik!
De, ha megengedsz egy kis észrevételt. A postagalambok nem tudják megkeresni a címzettet, csak haza tudnak repülni! Tehát postagalambbal csak valahonnan-haza lehet üzenni. Remélem, nem haragszol az okoskodásomért !
Üdv:dodesz
Köszönöm Dodesz. Nagyon jól esett, hogy egyáltalán végigolvastad.
Nyilvánvalóan igazad van a postagalamb nem olyan tudós mint az én galambom. De ez egy költemény lenne, amiben szerettem volna bemutatni a háború pusztíitásait a népek testi és lelki megnyomorítását. Egy kis költői szabadságot engedtem meg magamnak, hogy mindezt meg tudjam tenni, és a lekileg végtelenül meggyötört katonát is haza tudjam vezetni a harctérről.
szeretettel fefo
Kedves Fefo!
Természetesen a költői szabadság, akár galamb képében, oda szárnyalhat, ahova csak akar! S a galamb, a költő képzeletét megszemélyesítve bármikor, bárhol megtalálhatja a címzettet!
Üdv:dodesz