Állsz ott, a hídon, szép mosolyoddal,
nevető szemed árnyékba rejtve –
szólhat-e bennem új altató dal
ha már az írást zárja az este.
Neved sem tudom, mégis, ha nézlek
mintha valami hang beindulna
hívó szavaként egy ős-igének …
s hová juthatunk – Isten se tudja.
Aztán egyszer majd egymáshoz érünk,
mikor a mosoly már nem idegen –
elszaladt volna sok percünk, évünk?
Bizony már késő gyötrődni ezen.
Belesújt majd az ember eszébe:
alig volt hosszabb, mint egy pillanat!
Bizony elszalad, bizony már vége,
földre hullott a vékony célszalag.