tovaszáll, elmegy messzire!
Virágot bont a szív, jő az ihlet mestere,
a szív köszön, lágy öröm.
Patak csobogása, levél zizzenése
csörrenés a szívben, ütés a lélekre.
Surran, tovalép, elmegy a fény,
kinyílik a kapu, a hátsó szerelvény.
Játékok, lomok, régi emlékképek,
régi gyerekkorom, s ti eljövendő léptek!
– így szól egy hang mélyem mélyéből,
ismerős a zene, fülembe csengő.
Csókolj egy csókot: Érezzem! – üvöltöm,
elszakadt cérna, pitypang a földön.
Béke vége, végre vére! – mondom,
tüzelő ágyú egy ősi romon.
Pezsdül, ha tombol a víz, ívni is kész,
mondja az ember: Hal, ni! Nehéz.
Mázsányi teher sok-sok gondja,
kiszakadt ruhának magányos foltja.
1 hozzászólás
Kedves Oratus!
Nagyon tetszik a versedben az, hogy amellett, hogy megmutatod a természet szépségét, sokféle gondolatot lehet fellelni a soraid mögött. Találtam derűt, aztán némi szomorúságot… találtam szerelmet és harcot… megtaláltam magát az életet és az utolsó versszak pedig egy olyan pillatnatkép, amibe igen sokminden belefért… elképzeltem, milyen lehetne, ha egy festő lefestené, és nagyon tetszene nekem a dolog 🙂
Szeretettel: barackvirág