Két perc, százhúsz másodperc,
Ennyi jutott csupán
Nekem, s neked, Sapkás fiú,
Majd szaladtam a villamos után.
Csillagköd szállt le,
A lépcső életre kelt talán.
Míg tekintetünk összeforrt,
Ültünk az álom tutaján.
Rohannom kellett,
A combino nem várt,
Kaptattam csak fel a lépcsőn,
De egy sóhaj feléd szállt.
Ó, álltam volna meg!
Akkor legalább neved tudnám,
Így meg bízhatok a sorsban,
Hogy összehoz az utcán.
Nem éreztem, nem hallottam,
De látni láttam: téged.
Most újra látni akarlak,
S hallani a lépted.
Margit híd, budai hídfő:
Itt kezdődött, és itt is lesz vége,
Rád gondolok, na meg arra:
Egy találkozás még kéne.
5 hozzászólás
Ez aranyos! A Pesti Estes “kereslek…” hirdetések versbe öntöttverziója. 🙂 Poppy
Szia! Ez igaz történet??? Tök jól megírtad! De valahol szomorú is hogy nem beszéltetek:((
Hát, bizony, megtörtént esemény… 🙁 de így jártam… a Sors ha akar, összehoz még minket.
Pesti estes kereslek? 🙂
Hát igen ha úgy van megírva úgyis találkoztok még!! De ez olyan szomorú:(( Legalább a nevét meg kellett volna tudnod és lenyomoznod iwiwen vagy vmi! Baseball sapkás fiú volt?
nem, inkább olyan simlis sapka.. nem tudom, tényleg csak két perc volt sajnos. de áhhh megutáltam az összes combinót! elindult felém, de meg se tudtam állni, mert nem egyedül voltam 🙁