A sivatag porába hantolt férfi

Halálunk a születéssel jön el. Az utolsót sóhajtjuk a legelső lélegzettel.
Valaki egyszer megszületett. Nem értette a világot. Ó, hisz ki is érthetné e valótlan valóságot?
De bízott. Hitte, amit hinni akart, hogy úgy legyen, s hite megbirkózott a kétségekkel.
És mit kapott?
Sivatagot.
Homokját száz és száz passzátszél kavarta. Horizontját vérvörösre festette felkelő napja.
S ő ezt mondta: „Oh te legközelebbi csillag! Hogy lehetsz ily jó, hogy minden reggel reám tekintesz? Nem zavar hát az, hogy fényedben szenvedek?
Hogy lehetsz ily önfeláldozó, hogy értünk magadból bolygó méreteket leszakítsz napra-nap? Hisz mi itt csak egymást gáncsoljuk, s megalázzuk fényedet és lángodat.”
S jött egy lány: barna haja hűs szélben lobogott, mint szerelmes lovak sörénye izzó vágtájuk közben.
Angyal szárnya betakarta a világot, s úgy tűnt, lábai előtt hever az élet, a halál és minden.
És sírt: könnyei folyót rajzoltak a sivatag porába. Kinyíltak a virágok, s szirmukkal befedték a homokot, s a férfi beleolvadt szirmuk bársonyába.
Azt hitte, angyal a lány, ki fehér szárnyaival fölötte lebegett. S ő, emberként, mint az embert, egy istent úgy szeretett.
Saját kezűleg épített oltárt, melyen áldozott. Lelke, szerelme olajával öntözött áldozati oltáron, égő tűzben hamvadott.
S látta, hogy a lány kacagva játszik szívével. Gyermeki mosollyal kitépte mellkasából, és öntözte önnön vérével.
Halált játszott a szerelem hevében, s halála oly szép volt. Mert megszületett a harmadik, aki kettejük lelkéből mindent elrabolt.
De elfolyó vérének tükrében meglátta saját bánatát. Hogy istent emberként szeressen, önként eladta önmagát.
Gyarló volt, mert a lány önző szívét szerette, és önmagát e szívért ezerszer a sivatag égő tavába vetette.
S akkor rájött a végső igazságra, mit eddig vakon elvetett: Egy angyalruhába bújt önző ördögöt szeretett.
Fehér szárnyon s fehér lovon jött a lány, kinek barna haja hűs szélben lobogott, s kinek barna szeme táplált ezer vérfolyamot.
A szerelem jött el maga pusztító, gyönyörű lovasként. Önző, magamagát Isten fölé emelő, vad élvezetekért.
S minden, mit egy szerető szív igaznak, s jónak megélt; halálról, pusztulásról, sivatag porába hantolt nyomorultról regélt.
Mert a nő barna szeme megölte a férfi lelkét: kitépte szívéből aranytóban úszó, örökéltű ihletét.
„Oh, megszőtted szerelmem fonalát ¬— sírt a férfi —, de olyan lettél, mint e világ: megszültél és meggyilkoltál, bölcsőmből koporsót ácsoltál.
Hiú reményt tápláltál selymes kezeddel, s agyonvertél, mint egy kutyát ugyanezen selyemmel.”
S a lány szívettépőn nevetett; barna szeméből vérfolyamot könnyezett. Ő volt a halál, ki szerelmes nő képében érkezett.
Pompával jő el a halál, s aranyszegélyű bíborpalásttal a kétségbeesés, hisz legszebb ünnepünk az egyetlen biztos is: a temetés.
Pompát szül minden halál, s halált minden szenvedés. Az igaz férfi mindig szomjan hal a sivatagban, száraz szemébe vörös homokot fúj a szél,
s egy lágy hang gonoszan felnevet: „Elbuktad a küzdelmet!”