Egy sötét rémkertben vagyok,
folyvást csak fájdalmat kapok,
ha elmegyek, könnyeket hagyok,
és mindent, mindent nektek adok.
Egy sötét rémkertben járok,
folyvást csak békét várok,
egyedül vagyok, tehetetlen állok,
körülöttem a világ álnok.
Világ! Egy kicsit hagyj élni,
pár percre jobbat remélni,
nem rettegésben kelni, nem félni,
s én nem fogok többet kérni!
4 hozzászólás
Néha valóban úgy érezzük, hogy az élet egy rémkert. Az utolsó versszakban a felkiáltásod mutatja, hogy jobbat remélsz, és szeretnéd, ha a világ megváltozna.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Teljesen jól látod a helyzetet! 🙂 A vers azért született, mert egy betegség megkeseríti néhanapján az életem, és igen, remélem, hogy jobb lesz. :)) Köszönöm a véleményed!!! 🙂
Kreeteeka
Kedves Kreeteeka!
Bizonyosan könnyebb lett szárnyaló lelked
Miután kiírtad belőle e sötét rémkertet…
Szeretettel: Falevél
Kedves Falevél!
Pont ahogy mondod, mondod… van akinek ki kell magát ordibálnia, hogy ki jöjjön a feszültség, nekem verset kell írnom. 😛 Kreeteeka