Be vagyok zárva ebbe a testbe,
Ennek tudatában jön el az este.
Indulok, örök utitárs a bánat,
Hátam mögött már a kijárat.
Nagyot lélegzik, magábaszív az utca,
Kínjaimnak se vége, se hossza.
Nem jár kint senki, nincs ismerős,
Talpam alatt a gyep már vizenyős.
Sötétet bámulom, leülök egy padra,
Hiányodon töröm magam, semmi haszna.
Inhalálok, felszínre tör az asztma,
Halál? Már rég fel vagyok akasztva.
Nem jön a hajnal, szívós az éj,
Sötétben egy árnyék, közel már a vég.
Nem hagy, szakadatlan lépked,
Egy hang súgja: hagyd, úgyis véged!
3 hozzászólás
Kemény elkeseredettség uralja a versed!Nagyon jók a képek, és szomorúak!
Remélem ez az életérzés, már a múlté
Kriszti
csak annyit tennék hozzá, hogy a rímek is nagyon jók
Flex
Ez igen! Ez tetszett! Bevallom nem ezt vártam a végére, de el ismerem, ez jobb, mint amit én képzeltem! 🙂 Grat!