Megveti ágyát a szótlan.
Engedetlen szemhéjával dacolva
kutatja fel tegnapi verseit,
s meghajlott tollát.
Nyugalomra készül,
s közben néha figyel a neszre,
de nem hallja, mi futkos a papucsán.
Nem hallja átkát az éjjeli lepkének,
mely finoman zavarja homlokánál,
és melynek szárnyait kecses csapással
sértik meg kérges ujjai.
A hold ordítva világít feléje,
de az ablak homályos.
Nincs szüksége fényes bolygókra,
öldöklő univerzumokra,
csak tántorog, s lesi a munkát,
mit magára kiszabott.
Csendben a vetett ágy szélére ül.
Nyelve a gyomra felé vágyik,
torka néhol sziszeg, mint a kígyó,
mikor tapossák.
Hiába ömlene a szó,
a betanult rímek fáradtak már,
nem sírnak semmit,
a papír is régóta szürke,
mégis a kéz az ír, mert éhes.
Szelíden lerakja dolgát, gyorsan végez,
majd csuklik egyet, s kérdi:
„Mi lesz holnap?” Kedve lesz a másra.
Elbódul a mától, mert gondolja,
asztalára gyűjtött fájdalmai holnap
később kelnek majd, mint ő,
a süketnéma.
6 hozzászólás
Asztalunkra gyűjtött fájdalmainkat (és remélem, hogy örömeinket is) írjuk meg napról-napra. Az írás segíthet abban is, hogy ne kelljen ezek elől menekülnünk. Nagyon tetszett.
Kedves Petrucci!
Nem lehetne, hogy mégis több időt szánj az írásra? Csak mert hihetetlenül jól írsz, ne vond meg tőlünk (beszéljek a magam nevében mi? szóval tőlem) a gondolataidat ! 🙂
Üdv, Jodie
Nagyon-nagyon tetszett a versed…de lehet, hogy még annál is jobban…
Gratulálok!
Gyömbér
🙂
Köszönöm, köszönöm!
Üdv:
Petrucci
Kedves Petrucci!
Mire a végére értem, azt kértem:
… bár lenne szegény vak! Ne lássa azt a sok fájdalmát!
Elgondolkodtató a versed. Tetszett.
Köszönöm.
Köszönöm Titusz!
Ha vak lenne, még írásba se tudná feledni napjait. Legalább az van neki.
És szívesen… 🙂
P.