A szabadság madara

A galamb csak a jelenben él,
Nem érdekli jövő,
Kívül rekeszt percet, órát,
Ez aztán az erő!

Élteti a napfény, a fagy,
Nem bántja rút számla,
Nem retteg a gaz holnaptól,
Örök csoda várja.

Repül, merre ösztön viszi,
De nem csak ezért szabad,
Azt tesz mindig, amit akar,
S ha úgy jó, helyben marad.

Lát háztetőt, dombot, fákat,
Morcos embereket,
Fénylő napot, kéklő eget,
Rétet, kiskerteket.

Faágról néz, felettünk áll,
Boldog, mert nem lázad…
Őt magasból nem érdekli,
Hogy mit hoz az új század.

Sosem akar birtokolni,
Mert régen övé minden.
Minden, amit Isten adhat,
Túl ezer halvány kincsen.

S ha baj éri, azt elfelejti,
Már a másik percben,
S újra boldog, önfeledten,
Ezt én sose mertem.

Tanulhatnék tőled sokat,
Hogy lehetnék szabad,
Fájó lelkem erre vágyik,
Az ész hiába tagad.

Túl ezer bajon, balgaságon…
Te mindig feljebb álltál.
Téged látva felvidultam,
S mesteremmé váltál.