A szél ruhája

Megfürdött a szél a tarka rétben,
napsugárból font gyékényre pihent,
fák lombjából kócolt piciny kontyot,
feje búbján szivárvány libbent.
Aranyeső lett a koszorúja,
de víztükrében csak azt látta meg,
milyen pőre, színtelen a teste,
nem adott rá ruhát senki sem.
Nád fésülte parttól lopott réklit,
– ott feledte tegnap egy kislány –
kalászokból szőtte a szoknyáját,
liliomból fodrot hintett rá.
Bogarak fényéből fátylat horgolt,
földig érőt, smaragd zöldeset,
majd táncra perdült vele a szép este,
s forgott végig a völgyek felett.
Az éjszakában elnyúló kacagás
állta útját, s valami bagoly
azt huhogta: ilyen olcsó rongyban
a szél nem lehet felette nagy úr.
Bánatos lett, s levetette nyomban
mindenét, ami rajta volt,
szégyenkezve a futóhomokkal
meztelenül messze bujdokolt.
Azóta sincs ruhája a szélnek,
néha itt-ott felkap valamit,
körbenézi, rázza, majd ledobja,
s fájdalmában egyre csak süvít.