Mikor majd elfárad itt benn
ez a ringyó kis húsdarab,
melyhez most még annyi
lázrózsás háború tapad,
ha megfárad egészen,
belefárad végleg:
majd a bomlás közönyös ölében
ujjongjon tovább a te
élő, még lüktető zenédnek.
Mert azért az egy, végső
dobbanásért
állt elő a Teremtés összes
érző lénye,
hogy tanúja legyen: sosem késő,
szeretni megérte,
s így nem hiába volt a lét köztes,
fájdalmas rezdülése.
5 hozzászólás
A szívet még így leírva nem olvastam, mint ahogyan az első két sorban látom, de nagyon jól illeszkedik a vers hangulatához.
Szeretettel:Selanne
:)))
Bizony, bizony… folyton a test gúzsában vergődünk :)))
Szia Attila!
Annyira megfogott "ez a ringyó kis húsdarab", ami nem csak testünknek, de lelkünknek is
legfontosabb üzemeltetője. A fő, hogy " szeretni megérte…" Mindegy mi volt előtte, utána, de amikor volt… akkor jó volt. 🙂
Szeretettel: pipacs 🙂
Vannak szerelmek, a legnagyobbak – amelyek talán a beteljesülés teljes reménytelensége miatt is ragadják el annyira az érző lelket…hogy aztán, ha magányban is kihordott szerelem volt, az ember azt mondhassa: volt, és megérte.
Mindig a másikért éri meg.
Szép szerelmes vers. Akár a szerelembe magába, akár tárgyiasult alakjába szeret valaki…