A szeretők világa

A szeretők világa csók és mosoly,
átlátnak gyakran e világból oda,
ahol szerelmes pillantás és a bor,
s kéj a múló élet halotti tora.

Istenarcból épült századok után,
kéjbe vágy halni a megvezetett nép,
– sok dolgos remény és buja délután -,
az álmaik furcsák, sosem értették.

Mondd álomban élő, mit örököltél?!
A zöldet, s kéket, de mire mégy vele,
ha mikor az Isten néha még rád néz,
azt látja, hogy csak ülsz, álmokkal tele.

Mosolyod az égre bárányfelhőt kér,
de nem szereted ha vihar hoz esőt,
keveredik benned napfény és az éj,
szépre hímzel minden sötét szemfedőt.

De mindig és újra, csak szépre vágyva,
bízol az életben töretlen hittel,
látod, hogy ez itt a napfény világa,
s minden percében a hit téged hitt el…

A szeretők világa csók és mosoly,
feleded, hogy ide sírva születtél,
kacagást keresve leszel vén, komor,
pedig érted van tavasz, nyár, s tél.