A természet buja bája

Vonszol a múltam, sasok s pacsirták közé,

'hol üvöltő szörnnyé válik a gyenge fuvallat,

ahol a dühöngő eget vadvirágok bámulata kisér,

'hol – mint a fa bólintása, fácánkakas röpte,- létem is annyit ér.

Tornyos párnák buja bájai kisértik az eget,

az öntudatlan szépség most kitárulkozik.

Felhő ölel fény-nyalábot s ájultan tovatűn.

Itt Érosz az Isten! Elenyészik minden – minden bűn.

A csendes lankán még lágyan libben,

de a rónán már pihegve lüktet a lég,

a kielégült mindenség ékes szivárványt remél

-messze végtelenbe- hol az ég és föld csókja kél.

Most újra itt vagyok! Vártál e? Befogadsz e még,

a kóbor lelket, mely rezgő húrokkal örökké kötve volt?

A lazacként, őssejtje bölcsőjét keresőt,

ki egykor, a harmattal, fűvel, színnel és fénnyel örökre összenőtt.

Majd benned élek, bennem élsz, végzet-léted álmaimmal cseveg,

patak csobogása, madár szárny csapása lesz majd a zeném,

elkárhozok, mennybe megyek ha kell, nekem ez mindent megér.

Uram!!! Balga fiad,-nagy műved szentségét- imádni visszatér.