Az évszakok két iránya
Azt hiszed csak, hogy tujafád vidám,
mert nem hull le ősszel a levele.
Azt hiszed csak, hogy számtalan ágán
dicsekszik mind csillagos termése,
mi nem is az, hisz sok ezernyi mag
hullhatna róla termőföldbe le,
hogy tavasszal, mikor már szárba kap,
belőle legyen kert dicsekvése.
Száz rózsaágról rég lehullt virág,
reggelen harmat-könnyel siratod
e páros évnek még izzó nyarát.
Szemben veled párod még színt ragyog…
S az örökzöldet mégsem becsüli
az illatokra vágyó kényes orr,
a szem is mind a színpompát lesi,
lágy kéz csokrot köt jóindulatból.
Épp ezért vagy hát mindig szomorú
tiszafa-zöld, piros játék-golyó,
levelek közt egy elhagyott odú,
vagy sövényágon megvakult rigó.
Az emberarc sem mutatja mindig,
miért unja a tikkasztó időt,
a felhőtlen ég alatt oly irigy
arra, ki feje fölé kap tetőt.
De szeretné, ha téli napjait
elvarázsolná ajándék-meleg,
s az örökzöld tűrve jégcsapjait
ilyenkor kertet bátran védne meg.
Egy fagyott rózsa kiolvad talán
a kapuban majd zord fagyok után.
Nem ejtette, eldobta az a lány,
kinek a szíve másért ver talán.
Talányos ősz még örülnek neked,
csak látomás a csüngő jég-gyümölcs,
csak képzelgés, hogy elveszted fejed,
és hajnalban leveleddel zörögsz,
vagy langy eső helyett hideg zuhanyt
szórsz ránk le bőszen : én vagyok az ősz…
Lám, a természet feléd úgy siet,
mint ahogy jókedvvel felé te jössz!