Vihar dúl odakint,
Jeges szél süvít…
Lassan pusztít mindent,
Mindent mi virít.
Elhal az óda,
Vége a pompának…
Bolond szél mint érzés,
Feszül a magányos Tölgyfának.
Dacol, s magát nem hagyja,
Erős törzse meg-meg hajolva…
Tartja magát, s el nem engedi,
Recsegve… ropogva… könnyezi.
Bízik még… kitart,
Látott már ily vihart…
De egyenként szakad el,
Minden mi földhöz rendel.
Hízik a vihar, ereje dagad,
Mindent elsöpör…
S végül alig marad,
Az mivel földhöz ragad.
Lassan telnek a percek,
Múlnak hosszú órák…
Lassan telnek a napok,
S vele a hónapok.
Áll még a Tölgyfa,
Ő, s megtépázott lombja…
Mint don Quijote de la Mancha,
Utolsó szélmalom-harca.
2 hozzászólás
Az első versszak még nem igazán tetszett, de aztán belejöttél, végül jól sikerült. Szerintem kissé túlságosan törekedtél a rímekre, mindenesetre jól sikerült!! Kalliope
Mióta megszületett ez a vers, nagyon sokszor elolvastam.
A szívemhez nőtt két sora:
“De egyenként szakad el,
Minden mi földhöz rendel.”
Remélem, sok újat olvashatok még tőled.