A turkálóban

(Petőfi Sándor Tisza c. verse alapján)

Téli napnak alkonyulatánál,
Megállék a turkáló ajtajánál.
Vonakodva nézek szét a helyiségben,
Nem lát meg ismerős annak belsejében?

Bizony, jól sejtettem, rögtön észrevettem,
Főnök, s titkárnője ott turkálnak szemben.
S nejem barátnője… ki gondolta volna!
Mindig azt dicsekszi, mily jól megy a dolga.

Tőlem balra, néma méltóságban,
Volt barátnőm kutat csendben, egymagában.
Ahogy rám néz, vörös lesz a képe,
Olyan mintha égne, s folyna vére.

Mintha nem ismerne, lesütött szemekkel,
Folytatja munkáját szorgalmas kezekkel.
Odébb meg a szomszéd rám merengve nézett,
Mint ködön át a máramarosi bércek.

Hozzá fogok én is -, itt egy derék gúnya,
Méretre jó lenne, csak lyukas az ujja.
No nézd a hasán is…, egy jókora nyílás,
Azon át látom meg, hogy kilója hétszáz!

Boldog órák szép emlékeképpen,
Ott turkáltam én is a tömeg közepében.
Egyre serényebben, egyre merészebben,
Úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettem.

Nézelődésemben, fél szendergésemből,
Egy lelkesült kiáltás ver föl.
Jön a bála, jön a bála! – hangzék,
S majd felborítnak, amint feltekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Megindult a tömeg, s törtet egymáson át.
Bálabontás jövend…, nagy cirkusz valóba'.
Bizony irigyelné az ókori Róma.

Szende ismerősim…, kik még nemrég voltak,
Már nem restelkednek, nyomnak, löknek, tolnak.
Turkálnék a cuccból, mi új bálában vagyon…
De jobb ha hazamegyek, mert itt ütnek agyon!

Otthon a tévében buzgón meccset nézek,
Alvajárók ezek…, mély altatást érzek.
Kis életet, mozgást, vajon hol keressek?
Otthagyom a focit, hogy turkáljak egyet!