tűz és kereszt kétezer éve
lángoló testek porladó kéve
emberekből gyújtott máglya
lángja izzik az ég alja
bűzös füstjét magára okádja
hárítva nézi az útját
ember az ember kínját
kívánja tétlen szemlélőként
becsukott szemmel
szemben az elkerülhetetlennel
borul reánk a megbocsáthatatlan
hullik a sok kibontatlan élet
gyermekévek és éltes matrónák
kik együtt vándoroltak a pusztán át
a halál felé a gőzmozdony sípját hallva
utaznak a halhatatlanba
tegnap ők ma én holnap majd rajtad
taposnak a vad csizmatalpak
rúgnak a mélybe
a feneketlen sötétbe hogy kihullj a rostán
borotváltan vagy képeden őszülő borostán
fut el a szégyen
hidegben fagyban hóban
a nap éget mint a pokolban
a tűz amit gyújtott az ember
elolthatatlanul kísér
nem láthatod a jövőd hályogos szemmel
nem érted a múltat
csak az a sorsod amit az utadba hoz
az átkozott élet bennem él és benned
soha ne feledd amit tettél
hogyan bámultál a tűzbe
milliókat a halálba űzve
vad gyilkos örömmel
vájtad a földet szakadt körömmel
menekülnél a szörny elől ami benned
újból és újból életre kelhet
mintha minden elborult elme
gyilkolna sikoly kéjjel éjjel-nappal
te voltál te vagy
te tetted ezt te elátkozott Ember