A világ ellen

Rá kellett jönni, e csodálatos világban,
ha a Hold fényes karéját látod, csak álom,
nincs is ott, csak hazudják neked.
Nem láttam még csillagot,
ami úgy ragyogna, ahogy szeretném,
nem mentem még úton úgy, hogy mennék még.

Pedig mennék a hazug szavak ellen,
bennem nőne az értelem, nőne a szellem.
De egyedül? Egy világ ellen?
Bújnék inkább barlangok mélyére,
ölelve sötét árnyakat,
és csak képzelni fényes palotát,
ahogy omlik össze és nem lesz más,
csak fekete-fehér kép,
rajta leszek én, láthatatlan, mint lélek,
kit romjai magába zárnak.

Akkor kis kunyhók nőnének ki a földből,
mit egykor apáink kérges tenyere rakott,
apró otthonok, hol meleg van és szeretet,
hol nem átok az együtt, és igaz a felelet.

Törölném könnyes szemét az égnek,
erőt adnék azoknak, akik félnek,
meglátnám a görbe utakban az egyenest,
és hagynám a keresést,
bohóc ruhát vennék fel,
arcomon grimasz lenne a nevetés.

Kuncogó fémpénzek csörgését hallgatnám,
hisz a papír zizegése oly régen elfogyott,
keretbe zárt világban a kereten kívül lenne tanyám,
kezemet tördelném, és úgy rebegnék imát,
mint nyúzott koldusok,
kiket eltapos ez az átkozott világ.

Hisz mind koldusok vagyunk,
üres a lelkünk, üres a szívünk,
és akkor sem olvad a jég,
ha egyszer majd elveszünk.
Nem keresnek minket, se a világba,
se a múlt emlékei között,
se a szétfoszló ködben,
se a szavak sorfala mögött.

Mert akkor már új világ sarjad,
új erők gyúrják a holnapot,
magasak lesznek a falak,
mert belé minden kesergő koldus
egy téglát rakott.
Akkor összefércelik a sebeket,
és lassan gyógyulni kezd,
a szív újra dobog, harci indulót kell, hogy verjen,
mert fel kell, hogy keljen,
ha kell, egy világ ellen.