Én már csak az ablakodat lesem,
Mikor gyúlnak fel a fények ?
Én már csak arra várok félve,
Mikor halnak meg a remények.
Százszor elosonok ablakod alatt,
Mint tolvaj , bújva , félve.
Hogy mégis elém jössz egyszer,
Gyászolva, talpig feketében.
Kisírt szemeket törölve,
Az utadban állva kérlek:
Temessük álmainkat egyszer,
Aztán jöhet a szomorú végzet.
2 hozzászólás
Nehéz úgy remélni, hogy másé a kedves… Szép, lemondó vers.
Köszi, hogy elolvastad és a megjegyzést. Valóban lemondani is csak szépen szabad. Üdv. Munkácsy.