Ad maiorem

Felnéztem, s a koszos vonatlámpa-fényben
belém hunyorogta magát.
(Megbizonyosodtam.)
Mostantól talán már nem csak meghajnalodni
jár szemem tópartjára a napkorong
s az éjjel.

A besárgult, már nem teljesen tiszta
ablak előtt fogja arcom,
és elfordítja kimosott lepedőként
fénylő homloka felé.
(És dereng a táj – ha tudnám, merre járok,
talán nem lennék ilyen nyugodt,
vidámmá tett a fáradt bizonytalanság.
Van most pénz a zsebemben és a táskámban
új kabát, köszönöm.
Mert vigyáz rám és mindig ad, egyre-egyre
többet. Két szeméből
kiárad a sajnálat és lemossa csuklómról
a port,
minden,
amiben hittem, eltűnik,
újra tanulok élni és beszélni.)
És hagy mégis elesni, de ott a palack víz,
hogy lemossam a térdem.

Kitárom önkapuimat, belém ömlik a világ
egy pillanat alatt, felnevetek
és nézem, hogyan játszanak szent
madarai az egek között, s a felhők
hogyan színezik a mezőket át.

Most levenném – ha lenne – glóriám.
Ad maiorem Dei gloriam.