Advent első vasárnapja

Ez a hónap mindent vesztő,
mi kellemes, s nekünk tetsző,
a fák lombját földre dobja,
deres ködök vén bolondja.

Eltékozol minden szépet,
amit ápolt a természet,
az ősz csodás színvilágát,
sárgát, rőtet, rozsdabarnát.

Opálosan szürke az ég,
pedig kék volt, gyönyörű kék,
nem is érti vén november,
mért van ennyi a fázós ember?

Elherdálná a reményt is,
de mi bízunk benne mégis,
aki eleitől fogva
üdvösségünk földre hozza!

Egy kisdedre vár a világ,
aki majdan minket kivált
a sötétség zálogából,
távol van még, nagyon távol.

De az idő bármily kemény,
velünk él egy halvány remény,
s az adventi gyertya lángja
fellobban az Úr napjára.

Az elsőnek gyönge fénye,
magot vet a sötétségbe,
jövendölt egy fényes fácska,
prófétája négy gyertyácska.

Megszületik majd egy kisded,
számunkra ő a legszentebb,
a leghosszabb, téli éjen,
az Úr áldott idejében.