Ahogy történt

Hajamat borzolta a hűvös szél,
Az éjszaka is csak rólunk beszél.
Szívem dobogott újra, és erősen,
Tekintetem nem tudta, merre keressen.
A sötét éjszakában gyengén és elveszetten,
Kerestelek téged eszeveszetten.

Kellett, hogy lássam újra a szemed,
Hogy ott legyek egészen veled,
Hogy megérinthessem a karod, a kezed,
Érezzelek, ahol csak lehet.

A sötét éjszaka fátyolából,
Láttalak, jöttél egészen távol,
Észrevettél, s megindultál felém,
Ismeretlen érzés hasított belém.

Akartam, hogy az út folyvást csak fogyjon,
Hogy ott legyél már, s öleljél folyton.
Űztem a kérdéseteket fejemből tova,
Szavaknak és válaszoknak hosszú sora.

Mert nem kell szó, és gondolat se már,
Hiszen van valaki, aki érez, és vár,
És közeledik, felém tart éppen,
És én is indulok, gyorsítom léptem.

A következő percben előttem álltál,
A távolság eltűnt, nincs többé már,
Akartalak, nagyon, kimondhatatlanul,
De nem szóltam csak álltam szótlanul.

Csak álltam, és féltem oly nagyon,
Ha megszólalnék elcsukló hangomon,
Mi történne akkor, ha szó hagyná el számat,
Kiéreznéd belőle vajon a vágyat?

Tudnád-e hogy mit érzek akkor éppen?
Hogy elindulni feléd mennyire féltem?
Hogy ha lehetne, mindig veled lennék?
Hogy egy ölelésedért bármit megtennék?

Mély és kedves hangon szólaltál meg akkor,
Kellemes reszketés rázott meg attól,
Hogy ott vagy és velem vagy valóban, egészen,
Keresetem szemed pillantását merészen.

Mint szomjazó a vizet, szavaid úgy ittam,
Lelkemmel az eltelt perceket sirattam,
A perceket, amiket együtt töltöttünk,
Erősítve ezzel magányos börtönünk.

Melyből nehéz újra szabadságra lelni,
Találkozni és megint együtt lenni,
Ellopni egymásnak egy szabad órát,
Egymásért kell kiállnunk ezt a próbát.

S nem volt több kérdés, se szó,
Nem kellet válasz, se hasonló,
Fejed az enyémhez közelített,
Kezed érintése finoman melegített.

Még egy utolsó pillantás maradt,
S ajkad puhán enyémre tapadt.
Játszottál velem lassan és kéjesen,
Majd vadul és erélyesen.

Követelve mindent, amit csak lehet,
Vágyat, kéjt, érzelmet, szerelmet.
S én kétségbeesetten kapaszkodtam beléd,
Közel akartam jutni, oda egészen melléd.

Érezni kedves ismerős illatod,
Csókolni mindenhol, szádat és arcod,
Tested rezdüléseit kiismeri,
Vadul, szenvedélyesen csókolni.

Tudni milyen, ha vágy feszíti tested,
Érteni, hogy mi játszódik benned,
Élvezni ajkad puhaságát örökké,
El nem engedni tested többé.

Ahogy még soha úgy érezni téged,
Kielégíteni a vágyat, mely éget,
S mintha megannyi apró tű szúrta volna testemet,
Vágyam fokozva, bizsergett és remegetett.

Csókoltalak ahol csak lehetett,
Szádat, és meleg kezedet.
És csak te láttad lelkemet,
Megannyi érzés eltemet.

S mintha egy cseppnyit halott lennék,
Álmodoznék, de a valóság kell még,
Ahogy mosolyogsz rám,
És odabújsz, hozzám.

S ha szemed becsukod,
Csak szívünket hallhatod,
S én elmondanám azt, amit gondolok,
Hogy most is csak rólad álmodok.

S tudnád, hogy mit érzek,
Hogy szeretlek téged,
De az idő szalad,
Nekünk már csak egy pillanatnyi marad.

Még egyszer összeér a szánk,
A csillagos ég vigyáz majd ránk,
Búcsút kell inteni, még ha fáj is,
Még itt vagy de hiányzol máris.

A lopott óra immár véget ért
Lelkem sírva kérdezi Miért?
Egy ideig újra csak a pillantás marad,
A gondolatok és a kedves szavak.

Érintés percére várni kell újra,
Erőmből már csak lágy mosolyra futja,
Ahogy érkeztél, úgy tűnsz el tova,
Hogy fontos vagy ne feledd soha.

Ha nem látsz is fogom majd kezed,
Láthatatlanul is veled leszek,
S ha bevallani még mindig félek
Tudd, hogy szeretlek, szeretlek téged!