Aki hárfajátékkal szórakoztatta a bivalyt

Gong Mingyi, az ünnepelt zenész,
lelkét ette a penész,
hogy művészi játéka,
még meg nem hódított tájékra
jusson egyszer,
és hasson ott is, mint egy vegyszer.

Megvárta, amíg a réten a fű kihajt,
és hárfájával célba vett egy bivalyt.
A csodás dallam, mit a hangszeréből kicsalt,
lágyan szállt a réten
és odafenn az égen,
Gong Mingyi nem játszott ilyen szépen régen.

Ez az isteni zene sírásra fakasztaná a hegyeket,
de a bivaly csak egykedvűen hessegette a legyeket.
Nem jöttek ki e mennyei
mű hallatán a könnyei,
fogával a füvet unottan morzsolta,
bot fülét a koncert még csak meg sem horzsolta.

– Nem vállalok ezzel a kudarccal közösséget,
megtáncoltatom én ezt a közönséges közönséget –
sziszegte a muzsikus akkor hevesen –
csak még a megfelelő dallamokat keresem.
Ezután úgy tépte a mester hangszere húrját,
hogy a hangok biztosan fúrják
be magukat a bivaly homloka mögé,
és tudja rögtön, hogy ez a zene az övé.
A hárfa először pontosan úgy pengett,
mintha egy szúnyogfelhő lengett
volna az állat feje felett,
majd egy dallam megidézte a legyet.
Ezután még több jött:
a művész életre keltett sok böglyöt,
ahogy egy csapatban, mint megannyi barát,
megtámadják a marha farát.

E hangokra a bivaly
egy szilaj,
mély bőgést magába fojtott,
és meglengette a farkán a bojtot.
A fülét hegyezte élénken,
és cseppet sem félénken,
elkezdett járkálni egy görbe
körbe.
Úgy tűnt, mintha a zene magához láncolná,
és most a bivalyok ősrégi táncát táncolná.