Akkor is tavaszt igézet télre az idő,
Akkor is sárgán pompázott az aranyeső.
Akkor még szorongva vágytam valami csodát,
Akkor még kételybe zárva élt a boldogság.
Akkor is versenyre kelt kikelet a téllel,
Akkor is zöld ruhájába bújt a természet.
Akkor még nem mertem hinni szemed vágyában,
Akkor még menekültem nehogy rám találhass.
Akkor is bíborral tért nyugovóra a Nap,
Akkor is harmatban fürdött meg a hajnal.
Akkor még nem mertem elhinni, szívből szeretsz,
Akkor még mart bent a kétség, én kellek neked?
Akkor is ringató szél borzolta a mezőt,
Akkor is virág s méh játszottak víg szeretőt.
Akkor még nem tudtam, mily fájó a szerelem,
Akkor még nem tudtam, hogy csak te kellesz nekem.
Akkor is elbódított a tavasz illata,
Akkor is fátylát bontotta a cseresznyefa.
Akkor még nem tudtam, te leszel a mindenem,
Akkor még nem tudtam, álom minden perc veled.
Most már tudom. Most már elhiszem,
Létezik fájón boldog szerelem.
3 hozzászólás
Elolvastam versedet az”akkor”-ok nélkül.Sokkal jobban tetszett.Írásaidban -legalább is engem zavarnak a tulzottan használt névelők.Elássák a lényeget.
Igazad van. Sokszor kigyomlálom a névelőket, de van amikor nem tudom. 🙂 Nekem akkor-ok nélkül nem jön be a vers, de érdekes tényleg úgy összeolvasni. Köszönöm, hogy olvastál, és írtál. Szeretem a kritikát, mert abból lehet tanulni.
Tudod, én Veledértek egyet,- mégsem gyomlálnám ki azokat az “akkor”-okat, ezek nyomatékot adnak a gondolatnak, amit kifejezel a versel