Akkor ölelj nagyon…

Akkor ölelj nagyon, olyan
nyáréjszakán, amikor vágyódó
szerelmes lány dala dúdol
a lombok között, s az éjszaka
e nászváródalba és illatba
öltözött.
Mosolyogva alszanak az élők,
belátnak jövőbe és múltba,
kínok nélkül pihennek a holtak,
kik életükben álmokról daloltak…
S most lelkükben lágy
fuvolák szólnak…

Akkor ölelj nagyon, olyan
alkonyokon, amikor a csend
oly mindent átfogó, eggyé válik
benne virág, illat, folyó…
A templomokból csobogó békén
ülők ősz fején a kendő is
mozdulatlan, nem lebbenti
szellő. Nem hallik semmi hang,
csak egyet kondul halkan a harang.
Emlékké válik egy percre a világ,
belénk szorultak vágyak és imák.
Bár elindulhatnánk, sehová sem
megyünk, és a végtelen csend
imádkozik velünk…

Akkor ölelj nagyon, olyan
hajnalokon, amikor ablakon
becsorgó rózsaillat lebeg az
ágyak felett, s ezerszer
megélt éjszakák, ezerszer
áhított buja vágyak száguldanak
ereinkben, s a telihold fénye
pici kék lámpák tömegét szórta
szét, s hajfürtjeid között
csillagok csókja ég…
Sötét pázsitjáról az égnek
csillagszilánkok kékek
gyülekeznek szemed rejtekén,
könnyeiden villanni még…
S ha véget ér az éji kéj, erős légy!
Magadból mindig a legtöbbet add,
mert le kell győznöd engem,
hogy megadhasd magad!