mintha egy üvegfalon át nézném
minden mozdulatod, vonásaid,
mint ócska, kopott fényképet tép szét
minden szavad, érdes kezed taszít,
minél messzebb, és közben visszahúz
a másik; tenyeredben tartasz, egy
virágszirom-gyenge semmiség,
ez vagyok, bennem álmok halnak meg
minden nappal, így hitem mennyit ér?
kócos hajjal most kísért itt a múlt.
illatos érintéseid bennem,
simogatnak, mint pajkos kiscicát,
szavaid egy kis fiókba tettem,
és a mi tüzünket ki viszi át
hátán a holnapba? ki hadar imát
értünk? felhőn csillan tükörképed,
nem érinthet kezem, lekötözve
sír bőröd után, vágyam megéget,
arcomon nem folynak gyönyör-könnyek
hajíts elém egy kis alamizsnát.
5 hozzászólás
Plasztikusak a képeid.Nekem féltést sugallanak.Grt.Z.
Féltést? Ha valakit féltek, az saját magam. Meg a hitem valamiben, amiben nem is biztos, hogy hinni kell. Köszönöm a véleményed!
Üdv: banyamacs
Fogalmam sincs mit jelent a plasztikus szó, ha versre mondják. (Az én szakmámban a deformáció egyik formája) De én nem is kritikusként vagyok itt, hanem egyszerű olvasóként, és egy egyszerű olvasó csak annyit tud hozzáfűzni, hogy jó lett. Tetszik a versed!
Kedves Boer,
nagyon örülök, hogy tetszett. Köszönöm, hogy olvastál.
üdv: banyamacs
adni-kapni, egyik kézzel szirmokat, másikkal elvenni azt….taszítani…
Nagyon jó vers! Az utolsó versszak különösen szép!:)
Gratulálok macsi!:)